E hónap felszínre hozza Isztambul legféltettebb kollektív titkait. A város olyan, mint az a lehetetlen Boszporusz, amely kettészeli: a felszínen kellemes és harmonikus, a mélyben viszont olyan áramlatok kavarognak, amelyeket csak a tapasztalt halász ismerhet. A böjt, bármennyire is egy egyéni rítus nagyon nagy közösségi hajtóerővel bír, talán a legnagyobbal a vallás összes többi istenimádati formái közül. Ez a város ebben a hónapban mindenkit szembesít azzal, miként is áll Istennel. A takke-sapkás bácsin senki nem lepődik meg, ahogy hazaszáguld öreg Şahin kocsiján tíz perccel napnyugta előtt. Figyelemreméltóbb ellenben az a fi atal, kecskeszakállas, haját lófarokban hordó fi ú, ahogy tartózkodóan elfogadja a teát, amint megszólal a müezzin. Az első hasznos lecke, amivel e város szolgál: sose ítélj a külsőből.
Kifőzdékben, kávézókban élénkül fel egyszerre csak az élet, ahogy az ezer és ezer minaretből megszólal az est eljövetelét és a böjt végét „beharangozó” ezán – a müezzin éneke. Napközben az odatévedő turistának, vagy a vallásra fi ttyet hányó helyinek nem kellett sorban állnia a kihalt éttermekben. Mintha az egész várost egy pillanat alatt bekapcsolták volna. Sok isztambuli, aki talán már egy órája az asztalnál ülve várta az este eljövetelét, most boldogan falatozik; azok, akik még mindig az utcán bóklásznak, viszont siethetnek, hogy egy étteremben találjanak még helyet. Ugyanez a helyzet mindenütt: még az olyan gazdag, elnyugatiasodott környékeken is, mint Kadıköy, Beyoğlu és Şişli (ahol a lakosság számottevő része nem tartja be a többi vallási szokást).
A híres és hatalmas mecsetek minaretjeinek fényei megvilágítják a zöld gyepen pikniket csapó, vacsorázgató családok sokaságát. Ottománkori ruházatba öltözött utcai árusok dicsőítik és kínálgatják ínycsiklandozó áruikat, illatozik a sült kukorica, a pirított gesztenye, a fűszeres sült kolbász, de népszerű az édesség, a joghurtital és a hársfatea is az egész napos böjt után. Különös érzetet kelt, ahogy keveredik a levegőben a pacalleves és a dohány illata a dzsámikból kiszűrődő vallásos dalok hangfoszlányaival. Teljes a vásári hangulat a gyermekeket szórakoztató hagyományőrző előadókkal, nem hiányozhatnak az akrobaták és az árnyjátékosok sem.
Csodálkozva nézelődnek a turisták: ők nem gondolták volna, hogy a vidámság is összefér a ramadánnal. Kissé kívülállók, ahogy feszengve szemlélődnek ezen a felbolydult, bár teljesen józan utcai partin. Persze könnyű volt még a romantikavadász Nervalnak és Pierre Lotinak, akkoriban a mesés Kelet még messze nem mutatott ennyi hasonlóságot a nyugati világgal. Ma azonban a törökök ruházata legalább olyan európai, ugyanakkor sokszor még igényesebb, még elegánsabb, mint a turistáké; a fi atalok testbeszédében, viselkedésében pedig pont olyanok, mint bárhol másutt a világon. Ez a régi-új város megzavarja a fürkésző idegeneket: vannak, akik belevetik magukat az áramlatba, de olyanok is jócskán, akik inkább visszatartják a lélegzetüket, mintsem hogy magukba szívják azt a levegőt, ami ennyire felemelni látszik a helyiek hangulatát.
Persze nem a sok elégedetten mosolygó török zavarja a Kék-mecset környékén ténfergő turistákat, hanem a tény, hogy mindez a jókedv teljesen összekapcsolódni látszik a grandiózus mecsettel, mely háttérül szolgál e kellemes estének. Fent a magasban, két minaret közé felfüggesztve olvashatjuk a lámpaégőkből álló írást„Az összetartás áldás” – melynek üzenetét néhány naponként cserélik. A mecset udvara az év egyik legnagyobb könyvvásárának ad helyet, amely során az ország hatvan legnagyobb vallásos irányultságú kiadója mutatja be legújabb és legkeresettebb kiadványait – nem csak vallási témakörökben, sőt manapság a könyvfelhozatal vetekedik bármely világhírű könyvvásár kínálatával.
A mecsetben már gyülekeznek a jóllakott hívők a csak Ramadán-hónapban végzett, hosszabb lélegzetű teravih-imára. A hatalmas imahely évközben soha nincs ennyire tele, de ez most itt nem csoda: a ceremónia itt különlegesen szép. Ugyan más mecsetekben húsz oldalt recitál az ima levezetője a Koránból a teravih folyamán, hogy a hónap elteltével a teljes Korán elhangozzék, itt, a Kék-mecsetben egy kicsit rövidebben idéznek esténként, lévén a tömegek a mulatságba özönlenek majd vissza. Eltérően a napi imáktól, a teravih imát meg-megszakítja egy-egy kollektív éneklés Allahról és a Prófétáról. Megrendítően hangzik az imádság egy olyan nyelven, amelyben minden más mondatrész az igei állítmány előtt áll. Drámaian morajlik a méltóságos ottomán-török nyelven a hatalmas csarnokban a fohász: Bűneinket, ebben és az elmúlt hónapokban, Ellened és embertársaink ellen, Ó Urunk, bocsásd meg! A muszlimok ügyeit itt is és a nagyvilágban is, Mi Urunk, rendezd el! Szultán Ahmet lelkének adj megnyugvást!
Az Ottomán-korszakban a legnagyszerűbb Korán- recitálók köré a Ramadán havi teravih-imák alatt sereglettek a legtöbben. Az utóbbi években próbálják feléleszteni ezt a szimfonikus hangharmóniát. Kétségtelen, hogy nehéz máshol olyan jól képzett, a különböző hangnemekkel játszani tudó Korán-recitálókat találni, mint akikre manapság lehet itt újra számítani Ramadán idején. Összesen hat makamot lehet hallani egy teravih alatt, bár kétségtelen, hogy Kani Karaca pédául, a Szülejmánije-mecset idős, vak müezzinje még ennél is több hangnemre képes: az ember megborzong a csodálattól, ahogy hangja Szinan építményének fenséges oszlopai közt szárnyal.
Ez a különleges akusztikai hatás sokakat vonz a mecsetbe: jönnek a vallást nem nagyon gyakorló emberek is a teravih-t meghallgatni, vannak, akikre olyan nagy hatással van, hogy visszatalálnak vallásukhoz. Ennek a megújulási folyamatnak jelképes fi gurája például Ahmet Özkan, régebben szerelmesdalok slágerénekese, akinek ma már a Korán-előadása ösztökél számos törököt vallásának újrafelfedezésére.
Az Elrendelés Éjszakáján még egy nagy hangulatváltásnak lehetünk tanúi. A Szultánahmet-mecsetnél a kiírás most „Járj közben érettünk, ó Isten küldöttje!”
A mecsetek hatalmasak, mégis betölti a hívők áradata, szinte mozdulni sem lehet Ramadán 27-én , még ha éjjel kettőkor is érkezünk például az Ejüp-mecsetbe. A bejáraton függő impozáns bőrfüggönyön még így is nehézkes bepréselnünk magunkat. Még inkább, mint a városban bárhol másutt, a törökök itt nem tudnak betelni a Koránnal, gyönyörködve és megilletődve hallgatják azt pirkadatig.
Jóságos jelenlétét érezni Ejüp sírjának, ahogy fekszik az ötszáz éves platánfa mögött a dzsámi udvarában, mely látogatók ezreit vonzza nap mint nap. Türkizkéken csillog minden a szemünkben, a falakat beborító, elsőrangú Iznik kerámiáknak köszönhetően. Itt található a terem, ahol egy évszázada Adile hercegnő töltötte ramadánjait, ő is a közeli uralkodói sírokban nyugszik. Kívül találhatóak hadvezérek, szejjídek, ulemák sírhelyei, mivel akik megtehették, itt kívántak temetkezni, köztük Ebussuud Efendié, a nagy tafszír-tudósé, aki Szulejmán szultán idejében az iszlám jog újraélesztéséről híres. Ez az első nagy mecset, ami Isztambulban felépíttetett, a hely, ahol az új szultánok eskütételére került sor, ahol még nekik is le kellett szállniuk a ló hátáról.
Isztambul bővelkedik a zarándokhelyekben, melyek nagyban hozzájárulnak a város lelki atmoszférájához. Az ázsiai oldalra, Üszküdárba áthajózva fogad minket Aziz Mahmud Huda’i (meghalt 1628) síremléke, látogatók sokaságával, feljebb a hegyoldalon (ami egyébként a tehetős vallásos társadalmi réteg kedvelt környéke) tanítványának, Szelámi babának tekkéje, ……. „Az Iszlám egyenlő a jómodorral.” – olvasható a Mihrima – szultána dzsámi két minaretje közt kifüggesztve. Mihrima a maga idejében a világ leggazdagabb asszonya volt, dzsámija és medreszéje az isztambuli építészet műremekei közt kimagasló. A kikötőben horgonyoz egy sétahajó, a „Ramadánhajó”, ami este sétahajókázással egybekötött programmal és iftar-vacsorával vendégeli meg a panorámára és vallási zenére áhítozó böjtölőket.
Egy másik kedvelt és tömegek által látogatott hely, a Hırka-i Şerif (Szent Lepel) dzsámi, amiben a Próféta köpönyegének egy darabját őrzik, melyet a híres szúfi mester, a jemeni Uways al-Qarani ajándékozott oda. Ramadán első két hetében az isztambuliaknak, utolsó két hetében a messziről érkezetteknek, valamint a külföldieknek nyitja meg kapuit a látogatásra. Mindenki türelmesen vár a sorban akár órákig is, hogy a csöpp dzsámiba bejusson. 1850-ben, amikor az utolsó előtti ottomán szultán Abdülmedzsit újjáépítette azt az európai rokokó stílusában, jobban is kedvelte, mint közönséges palotáját, a Dolmabahçe-t. Jóvátéve önmagát, néhány saját kézírású monumentális kalligráfi ai művével ajándékozta meg az imahelyet, melyeket még ma is megcsodálhatunk.
Megkapó a böjt utolsó napja. Mindenki egyszerre örül is, búslakodik is. Egy nehéz, egyúttal áldásos időszakot készülünk most hátrahagyni, ugyanakkor várva várt a nagy ünnep is. Televíziós programok a böjt megtörését jelző utolsó esti imárahívást édesszomorúan várják, a stáb, akik egy hajóról sugározták hajnalonta és délutánonként programjaikat, most a megbocsátásról beszélnek. Élőben kapcsolják az Ejüp dzsámit, amint egy neves mufti hosszú imájával lezárja az egész havi böjtöt. Még a reklámok száma is kevés.
Másnap reggel a speciális ünnepi imára és egymás köszöntésére gyülekezünk a dzsámiban, egy órával napfelkelte után. Mivel nem túl vonzó a gondolat, hogy a novemberi esőben a dzsámin kívül rekedjek, jó korán elindulok, a még sötét utcákon. Olvasgatom a graffi tiket és a posztereket: „Rágcsálóirtás, hívja a…” „Le a Fenerbahcevel!”, „Aki Allahot szereti, nem rak le ide szemetet.” Kifi nomultabbak a poszterek, amin a vetélkedő politikusok ünneplik a Ramadán végét. „Boldog és áldásos ünnepeket kívánunk. (Felszabadítás Pártja) Kellemes ünnepeket kívánunk. (Republikánus Párt) „Legyen ünnepe békés és áldásokban gazdag.” (Igazság és Fejlődés Pártja)
Még van hely számomra a Szultán Bejazit dzsámiban, szigorú szúfi sták körében népszerű imahely, ahol a szószékben a hodzsa már a Rahman szúrát recitálja, hadr stílusban. A qafl a határozott, a negyedhangmagasságváltások makulátlanok. Minden percben leáll, hogy a gyülekezet kórusban kapcsolódhasson be a vissza-visszatérő refrénbe, végül elolvassa a szúra török fordítását is. Mivel a közösség is belefolyik a recitálásba, a hodzsának egyetlenegy makamban kell tartania a hangnemét egy teljes óráig, ami sikerül is neki. Puritán előadásmódja teljes összhangban van az épület aszketikusan visszafogott légkörével.
Megjelenik az imám, a mihrab közelében ülők tisztelettudóan felállnak. Rövid emlékeztetőt tart a Hanafi -iskola hagyományos ünnepi imájáról, majd a közösség együttesen elcsendesedik és felsorakozik az imához. Az imám a teslim után lassan fellépdel a szószékbe, szívére tett tenyerével röviden meghajol a qibla felé, majd hangja betölti a dzsámit, ahogy a közösséghez szól.
Hangsúlyozza, hogy milyen fontos a Ramadán szellemét továbbvinni a hétköznapokra is, hogy a hívők olyan töretlenül és termékenyen gyakorolják vallási és jótékonysági cselekedeteiket, ahogy az utóbbi hónapban tették.
A khutba után, kint a dzsámi nagy udvarán az emberek több kört alkotnak az oszlopsorok alatt, hogy a körrel mozogva, egyenként felköszöntsék egymást az ünnepi alkalomból, mígnem a helyükre vissza nem érnek. Kedves, de nem kötelező szokás, kissé hosszadalmas, én inkább kisurranok egy kijáraton és visszatérek a most már nyüzsgő tömeggel teli utcákra. A nagyobb boltok zárva, viszont a tömegközlekedés ingyenes az ünnep mind a három napján; sok isztambuli már bele is kezdett a nagy vendégjárásba. Ez egy igazi közösségformáló ünnep, melyben a rokonok és barátok meglátogatása és viszontvárása nagyon is központi szerepet játszik. Ezen az estén magasan a Kék-mecset keleti minaretjei felett ez olvasható: Elveda – Istenhozzád.







